| Michael James Owen 1979. december 14-én született a chesteri kórházban, Cheshire, Anglia. Édesanya Janett , apja Terry Owen. Michael a második legfiatalabb gyermek az Owen családban (Két fiú- és két lánytestvére van: Andrew, Terry Junior, Karen and Lesley). Lesley nála 4 évvel fiatalabb. Amikor Michael Owen tizenévesként az 1998-as világbajnokság egyik legszebb gólját lőtte, akkor mindenki azon a véleményen volt, hogy személyében az elkövetkező évtized egyik legnagyobb sztárját köszönthetjük. A Boy Wonder, azaz Csodagyerek jelző azonban kicsit visszaütött: a fiatal korban ért hatalmas megterhelés miatt Michael térde rendkívül sérülékeny lett, és az elmúlt két évben Owennek legalább annyit időt kellett lábát kúrálva eltöltenie, mint amennyit a pályán. Mára azonban kiheverte a korábbi nehézségeket, és kétségtelenül a világ egyik legjobb támadója, aki idei trófeahalmozásával teljes mértékben rászolgált az Aranylabdára. Úgy látszik, a Liverpool FC legutóbbi korszakának nagy sztárjai gyermekkorukban mind a nagy riválisnak, az Evertonnak szurkoltak. A Goodison Parkba járt meccsekre Steve McManaman, Robbie Fowler és Michael Owen is. Owen választása azonban nem meglepő, hiszen édesapja, Terry annak idején az Evertonban futballozott. Az idősebb Owen azonban nem sok ideig volt a liverpooli klubnál, pályafutása nagy részét a Bradford Citynél és a Chesternél töltötte el, az alacsonyabb osztályokban. Amikor legfiatalabb fia, Michael megszületett 1979. december 14-én, már pályafutása végén járt, és éppen a Port Vale játékosa volt. A kis Michael tehát nem nagyon láthatta édesapját játszani, ennek ellenére a papa hatására már nagyon fiatalon elkezdett foglalkozni a labdarúgással. Nem ez volt az egyetlen sportág, amibe belefogott (a foci mellett asztaliteniszezett, golfozott, biliárdozott, sőt, édesapja még pár ökölvívóedzésre is elküldte, hogy erősödjön egy kicsit), de a tehetsége ebben volt a legnyilvánvalóbb. Mindössze hétéves volt, amikor már hivatásos keretek között lépett pályára a Mold Alexandra nevű helyi csapatban, amelyben eredetileg tízévesek szerepeltek, de a kis Michael így is befért az együttesbe. Mi az, hogy befért! Első szezonjában 28 mérkőzésen 34 gólt szerzett. Érdekesség, hogy bár Michael az Angliában lévő Chesterben született, általános iskolába a walesi határ másik oldalán lévő Hawardenben járt. Az általános iskolájának csapatában is ontotta a gólokat, olyannyira, hogy a területi válogatottba is bekerült, pedig három évvel fiatalabb volt a csapat többi játékosánál. Abban az esztendőben még többnyire csak csere volt a Deeside Schools csapatában, de az elkövetkező években kihagyhatatlan lett a tizenegyből. Utolsó iskolás évében pedig minden elképzelhető rekordot megdöntött: az 1990-91-es szezonban a Deeside Schools színeiben több mint száz alkalommal lépett pályára, a múltnak adva át a jelenleg a Newcastle Unitedben focizó (és abban az évben a Leeds Uniteddel bajnokságot nyerő) Gary Speed rekordját, és ezeken a meccseken 72 alkalommal volt eredményes, aminél több találatot abban a korosztályban azóta sem szerzett senki. Itt sem akárki tartotta az előző rekordot: a legendás walesi és liverpooli csatár, Ian Rush, aki ugyancsak chesteri születésű. Owen ennek ellenére nem rajongott Rushért, hiszen ő akkoriban a Vörösök színeiben ontotta a gólokat. Michael kedvence inkább az Evertonban játszó Gary Lineker volt, aki nem csak játékával jelentett példát Owen számára. Lineker ugyanis mindig híres volt arról, hogy nyilatkozataiban a lehető legszerényebben szólalt meg, soha senkire egy rossz szót sem mondott. Az ifjú Michael ezt alaposan megjegyezte (édesapja nem csak a televízióban közvetített mérkőzésekre, hanem az azt követő nyilatkozatokra is felhívta figyelmét), hiszen később profi karrierje során maga is így viselkedett. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még csak ott tartunk, hogy Michael fantasztikus teljesítményének híre ment az országban, és nyolc élvonalbeli együttes jelentkezett be a mindössze 11 esztendős szupertehetségért. Az érdeklődők között volt többek között a Chelsea FC és a Manchester United (Owen még beszélt is a MU edzőjével, Alex Fergusonnal), de a családi kupaktanács végül is úgy döntött, hogy Michael a legjobb utánpótlásképzéssel rendelkező Liverpool FC ajánlatát fogadja el, és így a Liverpool Centre of Excellence tagja lett. Bajnoki debütálás: 1997. május 6., a Wimbledon ellen. Első bajnoki gól: 1997. május 6., a Wimbledon ellen. Válogatott-debütálás: 1998. február 11., Chile ellen. Első válo-gatott gól: 1998. május 27., Marokkó ellen. Eddigi sikerei: kétszeres angol gólkirály (1998, 1999), az év sportolója Angliában (1998), UEFA-kupa-győztes (2001), európai Szuperkupa-győztes (2001), FA-kupa-győztes (2001), ligakupa-győztes, Charity Shield-győztes (2001). Gondolta volna, hogy... ... Owen egyik kedvenc szabadidős tevékenysége a golf? Hétéves korában karácsonyra kapta az első golfütőjét, és ha ráér, ma is szívesen játszik egy-két partit a barátaival. A gömbérzéke megvan hozzá.... ... Michael elmondása szerint élete legszebb gólja nem az argentinok ellen szerzett találat volt? Még az angol iskolaválogatottban Skócia ellen rögtön a középkezdést követően betalált, úgy, hogy megkapva a labdát egészen a kapuig szlalomozott, mindenkit kicselezve. ... Owen minden egyes mérkőzés labdáját megőrizte, ahol három vagy annál több gólt szerzett? Sokáig az ágya alatt tartotta őket, idővel azonban új helyet kellett keresnie a számukra, mivel már nem fértek el. ... Michael és barátnője, Louise Bonsall hétévesek voltak, amikor összeismerkedtek, és azóta járnak együtt (Owen lányrajongói legnagyobb bánatára)? Owen remek kezekbe került, edzője a Liverpool egykori futballistája, Steve Heighway lett, akinek persze nem volt nehéz dolga a hatalmas tehetséggel. Michael pedig tovább folytatta a rekorddöntést: a 15 éven aluliak válogatottjában ugyancsak csúcsot javított, korábban ugyanis senki sem szerzett ilyen sok gólt ezen a szinten, mint ő (a rekordot egy jelenlegi csapattársa, Nick Barmby tartotta), a Liverpool ificsapatában pedig öt meccsen 11 alkalommal volt eredményes, és az együttes ezzel elhódította az utánpótlásgárdák számára kiírt FA-kupát. Akkor már nem otthon lakott, hiszen 14 évesen az Angol Labdarúgó-szövetség, az FA által létrehozott futballakadémián tanult Lilleshallban, és ott is élt. Az 1996-os ifjúsági Európa-bajnokságon is részt vett, és a torna legfiatalabb játékosaként az angolok az ő hosszabbításban elért találatával szerezték meg a bronzérmet. A Vörösök drukkerei pedig alig várták már azt a napot, amikor Owen végre betölti a 17. életévét, és aláírhatja első profi szerződését a klubnál. Ez végül 1997. december 14-én meg is történt, amikor Michael hat évre kötelezte el magát a Liverpool FC-hez. A szezon vége felé egyre több alkalommal ülhetett le a kispadra a Premier League-ben, de a bemutatkozásra csak az utolsó előtti mérkőzésen került sor. Ekkor a Pool a Wimbledon ellen lépett pályára, és bár 2-1-es vereséget szenvedett, a meccs örökre emlékezetes lesz a klub rajongói számára: Owen ugyanis beállt, és rögtön a debütálása alkalmával, a 74. percben gólt is szerzett. A nyáron pedig nagy feladat várt Michaelre, hiszen a korosztályos válogatottal világbajnokságon vehetett részt Malajziában. A csoportmérkőzések során Owen mindegyik találkozón eredményes volt, a nyolcaddöntőben azonban a későbbi világbajnok Argentína ellen nem, és így az angolok 2-1-es vereséggel búcsúra kényszerültek. Michaelnek nem sok pihenője maradt, hiszen augusztus elején már kezdődött is a Premier League, és a Liverpool edzője, Roy Evans kezdő emberként számított rá. A trénernek nem is kellett benne csalódnia: rögtön az első fordulóban, (már megint) a Wimbledon ellen gólt szerzett, és az első hat fordulóban Owen mindegyik meccsen a teljes kilencven percen keresztül a pályán volt. Addigra már Anglia-szerte ismerték őt, sőt, hazájában igazi sztár lett. Szinte nem volt olyan magazin, amelyik ne közölt volna cikket róla, és kedvéért fiatal lányok százai mentek ki a Liverpool meccseire. Ugyan a róla kialakult képen (a szerény, szinte "szent" fiatal srác, aki akár a szomszédunk is lehetne) kicsit rontott azzal, hogy 1997. szeptember 9-én a Jugoszlávia elleni U18-as válogatott meccsen piros lapot kapott, mert belefejelt ellenfelébe, de népszerűsége ennek ellenére egyre nőtt. Nem kis mértékben annak is köszönhetően, hogy egyre jobban belerázódott a Premier League légkörébe, és futószalagon ontotta a gólokat: szeptember 16-án első nemzetközi kupameccsén, a Celtic ellen is betalált, majd november 18-án megszerezte a felnőttek között az első mesterhármasát a Grimsby Town elleni ligakupa-mérkőzésen, végül amikor behívták az U21-es válogatottba (mindössze 18 évesen) december 17-én a görögök elleni összecsapásra, itt is eredményes tudott lenni. Nem véletlen, hogy sokan már a nagyválogatottba követelték, és amikor 1998 februárjában két meccsen öt gólt szerzett, a szövetségi kapitány, Glenn Hoddle is beadta a derekát, s behívta Owent a nemzeti tizenegybe. Az angolok február 11-én léptek pályára a Wembleyben Chile ellen, és Owen rögtön a kezdő tizenegyben kapott helyett. Ezzel újabb rekordot tudhatott magáénak: ebben az évszázadban ő lett a legfiatalabb angol válogatott. A bajnokság végén Dion Dublinnal és Chris Suttonnal közösen gólkirályi címet szerzett, és mindezt első felnőttszezonjában! Nyilvánvaló volt, Hoddle bolond lenne, ha nem vinné ki a franciaországi világbajnokságra Owent. A szövetségi kapitány nem is esett ebbe a hibába, de Michael még a világbajnokság előtt megdöntött egy újabb rekordot: május 27-én, a Marokkó elleni előkészületi találkozón megszerezte első gólját a nemzeti tizenegyben, és ezzel minden idők legfiatalabb játékosa lett, aki az angol válogatottban valaha is eredményes volt. Mindezek ellenére Hoddle csak a kispadra ültette őt a Tunézia elleni első vb-meccsen, mindössze öt percet adott neki, és a románok ellen is csak az utolsó negyedórára cserélte be. Owen számára azonban ez is elég volt ahhoz, hogy rúgjon egy gólt és egy kapufát, és a harmadik csoportmeccsen, Kolumbia ellen Michael már a kezdő csapat tagja volt. A nagy előadást azonban az argentinok elleni nyolcaddöntőre tartogatta: előbb kiharcolt egy tizenegyest (sokak szerint feldobta magát), majd pedig az egész vébé egyik legszebb találatát szerezte, amikor elképesztő sebességét kihasználva átszlalomozott a teljes argentin védelmen, és a kapuba emelt. A tizenegyespárbajban ugyan kiestek az angolok (Owen itt is megtette a magáét, a felső sarokba bombázott), de a nemzetközi labdarúgásnak új világsztárja született Michael Owen személyében. És Owen teljesítménye egyelőre egyáltalán nem lett rosszabb, sőt... Az augusztusban kezdődő angol bajnokság első fordulójában megint gólt szerzett, a harmadikban mesterhármast hintett a Newcastle-nak, pár héttel később pedig a Nottingham ellen négyszer volt eredményes! A szezont végül 18 találattal zárta, amivel megint gólkirályi címet szerzett, ráadásul megint két másik futballistával közösen: ezúttal Jimmy Floyd Hasselbaink és Dwight Yorke szerzett ugyanannyi gólt, mint Michael. Pedig az utolsó fordulókban már nem is léphetett pályára sérülése miatt. Akkor kezdődött Owen kálváriája, amely meglehetősen sokáig húzódott. Térdsérülése miatt ki kellett hagynia pár hónapot, de volt, aki azt mondta, hogy a pihenés még jót is tesz a számára. Hiszen Michael 16 éves kora óta egy szemernyit sem lazíthatott, mérkőzés mérkőzés után következett, és a Liverpool nagycsapatában való bemutatkozása után a klub 91 meccséből 86-on pályára lépett. Emellett természetesen még ott voltak a válogatott összecsapások is. Minden bizonnyal ez a hatalmas megterhelés túl sok volt a még fejlődésben lévő fiatal szervezet számára, és ennek következménye lett a térdszalag-húzódás. Owen csak 1999. augusztus 11-én kezdhette el az edzéseket, akkor, amikor a Premier League már megkezdődött, de sérülése alatt is sokat foglalkozott vele a média. Reklámokban szerepelt, könyvet adott ki, dedikálásokon vett részt - népszerűsége továbbra sem csökkent egy szemernyit sem, pedig a labdába már öt hónapja nem rúgott bele. Hosszú kihagyása után pedig nem igazán találta régi formáját: november végéig mindössze kétszer volt eredményes. A december azonban meghozta a gólokat, és elhallgattatta a kritikusokat is. A balszerencse azonban ugyancsak nem hagyta el Owent, hiszen térdsérülése kiújult, és újabb hónapot kellett kihagynia. A bajnokságban végül így is 30 meccsen tudott pályára lépni, ám az ezeken szerzett 12 találat kevesebb volt, amint amit vártak tőle a drukkerek, vagy amit ő várt el magától. Az Európa-bajnokságra is éppen hogy csak felépült, és ott sem ment a legjobban ment neki a játék. Csak a románok ellen tudott gólt szerezni, ráadásul kissé neheztelt is a szövetségi kapitányra, Kevin Keeganre, mert az a portugálok és a románok ellen is idő előtt lecserélte. A legutóbbi szezont azonban ennek ellenére bizakodva várta, hiszen végre zavartalanul végig tudta csinálni a felkészülési időszakot. Úgy tűnt, nem is lesz semmi probléma, és ismét a régi Owent láthatjuk a pályán: hét forduló alatt hét gólt vágott, és vezette a góllövőlistát. Ezt követően azonban ismét előjött a régi probléma: Owen hol játszott, hol pedig nem (főleg az utóbbi volt a gyakori), és amikor pályára lépett, akkor is csak árnyéka volt egykori önmagának. Az sem segítette, hogy a Derby County elleni találkozón az ellenfél védője, Chris Riggott véletlenül fejbe rúgta, és Owent agyrázkódás gyanújával kórházba kellett szállítani. Az újságok egyre többet cikkeztek arról, hogy kiégett, elveszítette egykori gyorsaságát, ami fő fegyvere volt, és játékát kiismerték. A válogatottbeli helye is megkérdőjeleződött, és sokan azt mondták: talán jót tenne neki, ha külföldre szerződne. Érdeklődőkben nem volt hiány, a Real Madrid, a Lazio vagy az Internazionale már régóta vadászott az aláírására. Owen azonban maradt a Liverpoolban, és mint kiderült, jól választott: márciusra teljesen felépült, és azóta bombaformában futballozik. Egyedülálló módon öt kupát is nyert a Liverpoollal, amelyből az FA-kupa döntőjén valamint az európai Szuperkupa-döntőn is ő volt a mezőny legjobbja, ráadásul mesterhármast rúgott a németek elleni, sorsdöntő világbajnoki selejtezőn. Michael Owen, 2001 aranylabdása nagyon sajátos karriert futott be: húszéves korára már rég legendává vált Angliában, de az ázsiai világbajnokság óta nem igazán találja egykori csúcsformáját, bár gólerősségére érdekes módon ennek ellenére sem lehet különösebb panasz. A háromoroszlánosok első számú gólvágója azért hagyta el szeretett klubját, hogy BL-aranyat nyerjen a Reallal, de a sors nagyon csúnyán megbüntette őt hűtlenségéért: a Liverpool az élen végzett a Bajnokok Ligájában, az egykori aranyifjú pedig főleg a kispadot koptatta Madridban… 2004 nyarán alig találtunk szavakat leírni a Liverpool mormogós edzőjének, Houllier-nek örömét, amikor ugyanazt az Owent látta viszont, aki a korábbi szezonok során elkápráztatta őt magát és Európát. Aki hosszú kihagyás után visszatérve oroszlánrészt vállalt a "vörösök" emlékezetes, öttrófeás meneteléséből, s ennek elismeréseképpen 2001-ben megkapta a France Football Aranylabdáját. „Másfél esztendővel ezelőtt sokan lemondtak róla, majd év végén a földrész legjobb játékosának választották. Az utóbbi időben nem ő volt a legvidámabb az edzéseken, de összességében nem láttam annak jeleit, hogy megviselné a jelenlegi szituáció” - méltatta a csatár mentális tartását a francia szakember. Mellesleg, ha már itt tartunk, nem csak ő figyelt fel erre: 1998-ban, tehát mindössze 19 éves korában a tekintélyes BBC "az év sportszemélyiségének" választotta Owent - ezt a díjat nem adják mindenféle nyűgös botránysztárnak! Owen gyermekkorát Wales-ben töltötte, s otthol, Hawardenben kezdett el futballozni a helyi középiskola csapatában – olyan eredményességgel, hogy a Walesi labdarúgó-szövetség is meghívót postázott számára. Azonban édesapja, Terry Owen vezetésével - aki egykoron az Everton profi labdarúgója volt - a família úgy döntött, hogy köszönik szépen, de inkább a háromoroszlános mezt választják. Egyébként az aprócska támadó főleg gyorsaságával és bátorságával tűnt ki – édesanyja anno jónak számító futó volt, kicsinye 13 évesen ennek köszönhetően 11.5 alatt futotta a százat! A Manchester United-rajongó kis Michael időközben a Deeside iskolacsapatában 97 hálózörgetéssel megdöntötte a gólcsúcsot, amit egy bizonyos Ian Rush tartott azidáig 72-vel. 1990-ben a Liverpool utánpótlás-akadémiájára került, ahol rengeteg sikert él el a klubbal s több gólrekordot is megdöntött az aprócska legényke, ráadásul úgy, hogy folyamatosan nála idősebbek között játszott! Egyébként két esztendőt az FA híres iskolájában, a lilleshalli aranybányán is lehúzott, többek között Wes Brownnal, későbbi válogatott társával egyetemben. Hazája közvéleménye akkor figyelt fel rá, amikor 1996-ban megnyerte a Poollal az ifik FA-kupáját a Rio Ferdinand-Frank Lampard-vezette WHU ellenében. A szakírók a legnagyobb angol tehetségnek kiáltották ki, különösebb kockázat nélkül, s 1997-ben elégedetten nyugtázhatták, hogy a Wimbledon elleni debütálása alkalmával rögtön gólt szerzett, s ezzel szokása szerint rekordot döntött, minden idők legfiatalabb gólszerzőjéét. Kevesen csodálkoztak hát azon, hogy Chile elleni fellépésével 1998 februárjában ő lett az évszázad legfiatalabb angol válogatott futballistája (18 évesen és két hónaposan). Ha addig nem tette volna, a nyári világbajnokság során az egész világ megtanulta a nevét, hiszen az argentinoknak lőtt csodálatos gólja az egész torna egyik legszebb momentuma volt, s később az Évszázad góljának választottak meg Angliában! Pedig vigyázhattak volna rá, elvégre a Premiershipben két idény alatt 44-szer rezgette meg az ellen hálóit. Hasonlóan emlékezetes dolgot művelt a németek elleni vb-selejtezőn, háromszor köszönt be ugyanis az ősi ellenfélnek, s ezzel mindjárt Sir Geoff Hurst nyomdokaiba lépett (aki az 1966-os vb-döntőn cselekedett így, igaz, a legenda százhúsz perc alatt érte el a triplát). A következő mérföldkőnek azt tekinthetjük, hogy a "háromoroszlános" tizenegy néhány 2003-as összecsapásán - Gary Neville és David Beckham együttes távollétében - ő viselhette a csapatkapitányi karszalagot, dacára poétikusan ifjú korának. Teljesítményével kimondva-kimondatlanul azt is bizonyította, hogy nem volt méltatlan e pozícióra. Élete legjobb formájában vita nélkül 2001-ben volt, amikor is a Liverpoollal egy szezonban öt különböző kupát nyert meg, a támadó valósággal ontotta a gólokat a bajnokságban és Európában is – decemberben meg is kapta az Aranylabdát a spanyol Raúl és a német Kahn előtt. A kiváló kezdés után a gyakori és nem is olyan kis sérülések, sajnos, megtették hatásukat: Michael Owen egyre többször hiányzott a csapatból, de amikor ott volt, akkor sem tudott mindig úgy segíteni Gerard Houllier együttesén, mint azt a liverpooli szurkolók elvárták. Ennek oka többek között abban volt, hogy a Liverpool támadójátéka majdhogynem teljesen az ő játékára épült, nemegyszer két védő próbálta meg kikapcsolni őt az akciókból. A kis liverpooli zseni 2003-as, jónak mondható teljesítményét valóságos feltámadásként ünnepelték az Anfield Roadon, és meg is volt rá az okuk. A számára legfeljebb közepesen sikerült világbajnokság után - a válogatott nyolc közé jutása nem rossz eredmény, de saját két gólja kevésnek tűnik -, nemigen talált magára. Hosszú hetekig nem edzhetett egy sérülés miatt, aztán sokáig csak keresgélte a ritmust. Volt, hogy sorsdöntő szituációban tizenegyest hibázott egy bajnokin, de egyébként sem jöttek a gólok. Keveset kellett várni a kritikára, a lesajnálásra, némelyek egyenesen arról kezdtek beszélni, hogy 23 éves korára kiégett, sőt felröppent a hír, hogy Gérard Houllier bizalma is megingott benne. A mester azonban bőszülten cáfolta a pletykákat, s minden adandó alkalommal világossá tette, hogy ha a kispadra ülteti kedvencét, azt azért teszi, hogy végleg kiheverhesse sérülését - ami meg az eladását illeti, arról beszélni sem hajlandó... Bár Owen is folyamatosan az nyilatkozta, hogy imádja a Liverpoolt, 2004 tavaszán már valóságos ultimátumot intézett a klub vezetőségéhez: ha nem jut a csapat a Bajnokok Ligájába, akkor ő mindenképpen távozik. Kérőkből nem is lett volna hiány, elég, ha azt megemlítjük, hogy a spanyol sztárgárda, a Real Madrid is őt képzelte el a támadósorában. S Perez álmai valóra is váltak: Eto'o eladásával villámgyorsan megteremtették megvételének anyagi feltételeit, s a liverpooliak is örömmel adták el őt potom 12 millió euróért, hiszen 2005 nyarán ingyen hagyta volna el a vörösöket, s talán éppen a Chelseabe vagy a Manchester Unitedbe. Madridban azonban csak csereként számoltak Owennel, igaz, Morientes eladták mellőle (éppen a Liverpoolba), de az angolnak szép számú góljai ellenére sem volt esélye, hogy kiszorítsa a közönségkedvenc Raúlt vagy a spanyol gólkirály Ronaldót. 36 mérkőzésén hússzor volt kezdő, 13 találata így kiválónak mondható, de aranylabdásként kispadozni a VB-selejtezők kellős közepén… A távozásáról egész nyáron előszeretettel pletykáltak a spanyol és az angol lapok is, arra a kétségtelen tényre alapozva a spekulációkat, a Real megvette Robinhót és Júlio Baptistát - vagyis egy befejező csatárt és egy gólerős támadó középpályást -, így Michael különösebb borúlátás nélkül arra a következtetésre juthatott, hogy az előttük álló idényben még kevesebb lehetőséget kap. A nyáron megnősülő Owennek mindenképpen távoznia kell a blancóktól, hiszen meginoghat helye a válogatottban, ha csak elvétve lép pályára klubcsapatában, s ez tragédiával érne fel számára a 2006-os németországi világbajnokság előestéjén – jósoltuk számára a bajnokság vége után. Végül is Owen, akiért bejelentkezett az Arsenal, a Liverpool és a Manchester United is, végül nagy meglepetésre a Newcastle ajánlatát fogadta el, s négy évig Graeme Souness együttesében futballozik majd - a szarkák klubrekordnak számító összeget, 17 millió fontot ajánlottak a spanyoloknak az angol válogatott játékosért, akit egyértelműen Shearer utódjaként öltöztettek fekete-fehérbe. Owent volt klubja, a Liverpool is szerette volna szerződtetni, ám Rafael Benitez csapata csak egy évre, kölcsönbe hívta őt. Owen a szarkáknál rögtön második bajnokiján betalált, majd decemberig 10 bajnokin hét gólt és egy gólpasszt jegyezhetett, a WHU ellen Roy Carrollnak mesterhármast rúgott (pluszban akkor osztotta ki asszisztját, természetesen csatárpárjának, a legendás Alan Shearernek) – de Szilveszterkor a Tottenham elleni mérkőzésen eltört az egyik csont a lábfejében! Az orvosok először három hónapos kihagyást jósoltak neki és úgy gondolták, hogy április kilencedikén, a Middlesbrough elleni találkozón térhet vissza a pályára, később azonban komplikációk léptek fel és márciusban Michael Owennek újra kés alá kellett feküdnie! Ekkor ijedt meg igazán egész Anglia: nem lesz ott leggólerősebb támadójuk a világbajnokságon! A Newcastle játékosa azonban optimista volt: „Csak a csont egy kis része szorult korrekcióra, úgyhogy biztos vagyok benne: négy hét múlva újra játszani fogok.”. Owennek nem volt sok ideje bizonyítani hogy egészséges, ugyanis Sven-Göran Erikssonnak legkésőbb május 15-ig ki kellett jelölnie vb-keretét. A válogatott másik kulcsembere, David Beckham hasonló sérülést szenvedett az előző világbajnokság előtt, de végül pályára léphetett, míg a drukkereket tavasszal Alan Smith bokatörése sokkolta. Nem véletlenül fájlalták annyira a háromoroszlánosok az aranylabdás súlyos sérülését, ugyanis a válogatott Alan Shearer 2000-es Európa-bajnokság utáni visszavonulása és a 2004-es portugáliai kontinenstorna között) óta képtelen volt megnyerni olyan mérkőzést, amelyen Owen nem lépett pályára. Utódjának, Wayne Rooneynak pedig hét világbajnoki selejtező is kevés volt ahhoz, hogy a kapuba találjon! A (reménybeli) csatárduó nem csak a pályán, de a rekordlistákon is egymás mellett szerepel: Rooney ugyebár 16 évesen és 360 naposan lett a Premier League történetének legfiatalabb gólszerzője s éppen Michael Owentől ragadta el e rekordot, a vörösök zsenije ugyanis 149 nappal idősebb volt, amikor először betalált! Amikor elhagyta a vörösöket, azt nyilatkozta, itt nem a pénzről van szó, az európai sikerek miatt távozik: valószínűleg őszintén beszélhetett, hiszen legjobb éveiben valamivel többet vitt haza, mint évi 9 millió euró! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
